2.

Bujkálás

  Zene

A szobában lévő hatalmas csöndet csak a sarokban álló óra kattogása törte meg. A levegő tele volt az elfojtott, félbehagyott szavakkal és mondatokkal.
 A nappaliban lévő kandallóban tűz ropogott, már-már otthonossá téve az ijesztő, elhanyagolt, antik tárgyakkal felszerelt szobát. A falat egy hatalmas könyvespolc foglalta el, aminek a vitrinben ősrégi, szétmállot lapú könyveket őrizgettek. A tűz előtti egykoron hófehér, mára feketés színű szőnyeg terült el. Középen egy összekarcolt tetejű dohányzóasztal, mögötte pedig egy régi, foszlott huzatú heverő állt.
 Az egyetlen hatalmas ablakot molyrágta, nehéz anyagú bársonyfüggöny fedte. Az előtte álló két öblös fotelban mozgolódás támadt, ahogy az óra elütötte az éjfélt. Egyikből felállt egy alak, majd a vitrinek felé lépett.
Igazi hölgynek látszott, leszámítva a koszos, tépett külsejét. Arca gyönyörű volt. Szemei kéken, számítóan csillogtak. Szemöldökét felvonva, száját lebiggyesztve keresett valamit, amitől egyfajta nemtörődömség sugárzott egész lényéből. Barnás haja hullámosan keretezte arcát és szinte védte az egész felsőtestét, mint valami tündökő páncél.
A mozdulatai nőiesek, megfontoltak voltak, miközben kinyitotta a vitrint. Hosszú ujjait fintorogva húzta végig az addig bezárt könyveken, miközben próbált kicsiket lélegezni. Ki tudja mikor járt utoljára levegő utoljára az áporodott szagú szobában? A por az orrába nyomult, ő pedig egy halk tüsszentés után rongyaival védte az orrát.
A csendben a lány prüszkölése sikoltásnak hatott, mire a másik fotelből egy másik, fáradtabb arc emelkedett ki.
Lány volt, nyúzottabb, mint a másik. Arca kedves, szív alakú, vonásaiban jele sem volt annak a felsőbbrendűségnek, ami társát jellemezte. Szemei fáradtan, zöldeskék fényben égtek, de az ember óhatatlanul meglátta bennük a pajkos fényt, ami őt jellemezte. Orra körül milliónyi szeplő foglalt helyet, ami miatt évekkel fiatalabbnak tűnt a koránál. Szinte még gyermeknek tetszett. Szőkés haja csapzottan, megtépázottan hullott a válla alá, pár göndör tincse pedig nedvesen tapadt a homlokára.
 Társa mozdulatait viszonylag érdeklődve szemlélte, majd mikor az újra tüsszentett, nem bírta elrejteni vidám mosolyát.
-Lynette?- nevetett fel a lány társa vad tekintetére, amivel a mosolyát jutalmazta. Az legyintett, majd rongyait az orrához szorítva fordította figyelmét a könyvekre.
-Lynn..szólította meg újra, majd egy pillanatig habozott.
-Szerinted mikor érnek ide?- bökte ki a kérdést.
 Lynette ránézett és lehullott róla a nemtörődöm álarc. Csak egy elveszett, fiatal lány volt, akinek a szemeiben szomorú csillogás ült. Nem bírta nézni társa reményteli arcát, ezért elfordult tőle.
-Nem tudom, Roo. Komolyan nem.
 Lynn felé lépett. Lábujjhegyre állt és mindkét kezét a vállára tette.
-Ennyire megvisel az unokatestvéreid hiánya?- kérdezte Roo szinte suttogva. A másik arcát látva, bocsánatkérően elfintorodott, majd abbahagyta az érintkezést és pár lépést hátrált. Látszott a lányon, hogy majd' megőrül Sirius unokabátyja hiánya miatt.
A lány gondterhelten lenézett a vállig érő társára, majd visszavéve hűvös arckifejezését, körültekintett a szobában.
-Meddig kell ezen a helyen maradnunk?
Roo vállat vont, majd visszatáncikált a fotelhez.
-Nem tudom. Legutóbb azt kérték, hogy maradjunk addig egy helyen amíg valakit nem küldenek értünk, hogy veszélytelen legyen az utazás. Amúgy, mi a problémád a házzal?
-Poros, elhanyagolt és... tele van pókokkal- rázkódott össze látványosan a magasabb.
A szöszke felkuncogott.
-Nekünk most az a lényeg, hogy el legyünk rejtve a szemek elől. Üldöznek minket, Lynn. Mégse üldögélhetünk egy királyi kastélyban.
 Lynn-t hirtelen érte Roo reakciója. Eddig ő győzködte a lányt, hogy nem szabad feltűnősködni, de most megfordult a kocka. A fiatal, tudatlan kicsi inti jóra a nagy, mindig megfontolt jéghercegnőt.
Mégis szó nélkül hagyta, egészen addig amíg a kicsit el nem nyomta az álom.
-De azért egy kis kényelem nem ártott volna- suttogta akkor halkan.